Terápiás gyakorlatban sokszor hallunk olyat, hogy "csináltam magamnak egy cisztát", " tudom, hogy én tehetek róla", "oka volt, hogy ez történt velem" stb.
Egyetlen dolog az, ami sajnos összeköti ezeket az embereket, hogy mély bűntudatban élnek azért, mert betegek, problémáik vannak, vagy éppen nehéz, fájdalmas élethelyzeteket, emberi kapcsolatokat élnek meg.
Mondhatjuk, hogy így van, igen, valahol jogos, mert ami velünk történik, abban részt veszünk, így akármi is a következmény, arról mi magunk tehetünk.
Mégsem kerek ez így, ha a szavak mögé nézünk, láthatjuk, hogy sokszor ezek az önmarcangoló szavak nem őszinték, csupán annak a hozadéka, hogy a spirituális iskolák már-már közhelyszerűen tanítják azt, hogy karma, azt, hogy semmi sem véletlen, és minden ami a környezetünkben van az a mi tükrünk stb. Ugye mindannyian ismerjük ezeket és az ehhez hasonló mondatokat? Ugye mindannyian tudjuk, hogy igazak? Ugye mindannyian érezzük, hogy mégsem jó ez így, mégsem stimmel valami?
Elmélkedjünk el azon, mihez segítjük hozzá a fentiek szajkózásával azokat az embereket, akik segítséget remélve megosztják velünk azt, ami számukra éppen a legnehezebb, legnagyobb fájdalommal járó dolog az életükben. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a gyógyuláshoz?
Akkor mi segít?
Az elfogadás. Amiről szintén, szinte mindenki tudja, ám mégis félreértik. Mert az elfogadás egy belső történés, ameddig el kell jutni, sokszor kemény, fájdalmas munkával, szembenézésekkel, újra-és újra megélve azt, ami elől szívesebben menekülnénk. Ez a folyamat mindenkinél egyéni, viszont mindenki számára ugyanazt a végső eredményt hozza, ami nem más mint az elfogadás. Ám az elfogadás megtörténik, a belső feltáró munka eredményeképpen. Semmi esetre sem érhetjük el ezt úgy hogy, magunknak vagy másnak hajtogatjuk a végeredményt: szeress, légy hálás, fogadd el! Mert ez fejben nem megy. Az elme nekifeszülésével nem megy Minél jobban akarjuk, annál nagyobb ellenállásba ütközünk.
A közhellyé tett végső tanulságok és felismerések mondatai azért nem vezetnek sehová, mert minden ilyen kinyilatkoztatás, egy egyéni spirituális élmény , munka eredménye. Olyan ez mint egy matematikai képlet eredménye: ha megmondják neked az eredményt és tudod is azt, attól még nem leszel matematikus. Ha megmondják neked, hogy fogadj el, és szeress, hogy a veszekedő társad a te tükröd, és a világban azért van háború mert az emberekben belül az van, és még ezt tovább is tudod mondani, ettől még nem történik meg benned a béke, a szeretés és az elfogadás, csupán a másik ember eredményét ismételgeted. Ami igaz és valóságos. Neki. Mégis csupán számodra nem más, mint más tollával való ékeskedés, ami ami egó elfajzása csupán, és nem szól másról, mint hogy megmutasd másoknak, mekkora tudásod és bölcsességed van, milyen olvasott és ezo vagy...valójában azt mutatod meg, hogy még mindig ugyanazokat a köröket futod, és képtelen vagy önállóságra a spirituális életedben ugyanúgy, mint a hétköznapiban.
Az úton pedig kísérhetjük, tolhatjuk, segíthetjük egymás kézen fogva...a célszalagot mégis mindenki egyedül szakítja át.
Egyetlen dolog az, ami sajnos összeköti ezeket az embereket, hogy mély bűntudatban élnek azért, mert betegek, problémáik vannak, vagy éppen nehéz, fájdalmas élethelyzeteket, emberi kapcsolatokat élnek meg.
Mondhatjuk, hogy így van, igen, valahol jogos, mert ami velünk történik, abban részt veszünk, így akármi is a következmény, arról mi magunk tehetünk.
Mégsem kerek ez így, ha a szavak mögé nézünk, láthatjuk, hogy sokszor ezek az önmarcangoló szavak nem őszinték, csupán annak a hozadéka, hogy a spirituális iskolák már-már közhelyszerűen tanítják azt, hogy karma, azt, hogy semmi sem véletlen, és minden ami a környezetünkben van az a mi tükrünk stb. Ugye mindannyian ismerjük ezeket és az ehhez hasonló mondatokat? Ugye mindannyian tudjuk, hogy igazak? Ugye mindannyian érezzük, hogy mégsem jó ez így, mégsem stimmel valami?
Elmélkedjünk el azon, mihez segítjük hozzá a fentiek szajkózásával azokat az embereket, akik segítséget remélve megosztják velünk azt, ami számukra éppen a legnehezebb, legnagyobb fájdalommal járó dolog az életükben. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a gyógyuláshoz?
Akkor mi segít?
Az elfogadás. Amiről szintén, szinte mindenki tudja, ám mégis félreértik. Mert az elfogadás egy belső történés, ameddig el kell jutni, sokszor kemény, fájdalmas munkával, szembenézésekkel, újra-és újra megélve azt, ami elől szívesebben menekülnénk. Ez a folyamat mindenkinél egyéni, viszont mindenki számára ugyanazt a végső eredményt hozza, ami nem más mint az elfogadás. Ám az elfogadás megtörténik, a belső feltáró munka eredményeképpen. Semmi esetre sem érhetjük el ezt úgy hogy, magunknak vagy másnak hajtogatjuk a végeredményt: szeress, légy hálás, fogadd el! Mert ez fejben nem megy. Az elme nekifeszülésével nem megy Minél jobban akarjuk, annál nagyobb ellenállásba ütközünk.
A közhellyé tett végső tanulságok és felismerések mondatai azért nem vezetnek sehová, mert minden ilyen kinyilatkoztatás, egy egyéni spirituális élmény , munka eredménye. Olyan ez mint egy matematikai képlet eredménye: ha megmondják neked az eredményt és tudod is azt, attól még nem leszel matematikus. Ha megmondják neked, hogy fogadj el, és szeress, hogy a veszekedő társad a te tükröd, és a világban azért van háború mert az emberekben belül az van, és még ezt tovább is tudod mondani, ettől még nem történik meg benned a béke, a szeretés és az elfogadás, csupán a másik ember eredményét ismételgeted. Ami igaz és valóságos. Neki. Mégis csupán számodra nem más, mint más tollával való ékeskedés, ami ami egó elfajzása csupán, és nem szól másról, mint hogy megmutasd másoknak, mekkora tudásod és bölcsességed van, milyen olvasott és ezo vagy...valójában azt mutatod meg, hogy még mindig ugyanazokat a köröket futod, és képtelen vagy önállóságra a spirituális életedben ugyanúgy, mint a hétköznapiban.
Az úton pedig kísérhetjük, tolhatjuk, segíthetjük egymás kézen fogva...a célszalagot mégis mindenki egyedül szakítja át.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése